A filmgyártás nyüzsgő világában, ahol a kreativitás találkozik az aprólékos tervezéssel, néha váratlan megoldások születnek, hogy egy jelenet pontosan a megfelelő legyen. Ilyen volt a helyzet egy film forgatásán, ahol egy egyszerű tányér váratlan szerepet játszott a filmtörténelemben.
A forgatás során a cselekményben volt egy sarkalatos pillanat, amelyhez egy tányér kellékre volt szükség. A díszlettervező aprólékosan elkészített egy tányért, de az éles szeméről és maximalizmusáról ismert, igényes rendező nem volt elégedett. Valami mást képzelt el, valami hitelesebbet. Egy spontán elhatározással megkérte egy közeli barátját, hogy hozza el otthonról az egyik saját tányérját.
A rendező barátja, aki nem tudott a tányér közelgő sztárságáról, a szerény, kopott tányérral érkezett a forgatásra. A tányér szélei kissé le voltak csorbulva, és a szeretteivel közösen elfogyasztott számtalan étkezés nyomát viselte magán. Amint a tányér debütált a kamerában, a jelenet mintha életre kelt volna. A tányér hitelessége valósághűvé tette a pillanatot, felemelte a szereplők érzelmeit, és mélyebbé tette a történetet.
Miután a jelenetet sikeresen megörökítették, a tányérnak a reflektorfényben töltött pillanata véget ért, de az útja még korántsem ért véget. A rendező barátja hálás volt a filmhez való hozzájárulásáért, és úgy döntött, hogy a tányért továbbra is használni fogja a mindennapokban. A tányér nagy becsben tartott tárgy lett, nem csak érzelmi értéke miatt, hanem a kerámiafelületében rejlő történet miatt is.
Kurátori szöveg:
A következő két tárgy, A terítő és a tányér, bár más-más jelentést hordoznak az őket adományozó személyek számára, a román örökség és a mozi két csodálatos irányába vezethetnek el bennünket. Amikor a kulturális örökséget antropológiai szempontból vizsgáljuk, minden dokumentumfilmes csapatot meghívunk egy étkezésre, vagy legalábbis egy kis uzsonnára, egy olyan asztalra, amelyet a jellegzetes virágmintás terítő és a családhoz tartozó régi tányérok borítanak, egy olyan környezet, amely megnyitja a szíveket és az elméket, és a beszélgetés folyik, így a projekt életre kel. Ugyanakkor a romániai újhullám örök vicce, hogy „asztalnál ülünk és ciorba-t eszünk”. Kritikának indult, de mém lett belőle, egy paradoxon, amely egyszerre megható és metastílus. Miközben van benne némi igazság, a kevésbé műértőnek is segít elmerülni egy gyönyörű, gazdag filmművészetben, amelynek volt bátorsága frusztráltan és kendőzetlenül bemutatni a valóságot, fontos kérdéseket feszegetni társadalmunk fejlődéséről (vagy visszafejlődéséről), nézői elvárásainkról és megkérdőjelezni a status quo-t, ami ismét a kulturális örökség éberségének szimbólumává teszi ezt a két tárgyat, amelyre oly nagy szükség van ezekben a zavaros időkben. – Sabina Ulubeanu, kurátor.